Emlékek

Sziasztok!

Elhoztam nektek egy történetet. Ez mondhatni még csak egy rövidebb bevezető részlet volt.

Olvassatok és kommenteljetek :)

Várom a visszajelzéseket.  

April ☮ 

2016. OKTÓBERE

Késő délután volt. Éppen hazafelé sétáltam. A hideg és szúrós őszi szellő akkor kezdett felerősödni. Mikor bekanyarodtam az utcába megpillantottam a már jól ismert fekete BMW-t, azonnal görcsbe rándult a gyomrom. Igyekeztem úgy tenni mintha észre sem vettem volna, de éreztem sehogyan sem tudom elkerülni a találkozást. Amint elsétáltam az autó mellett hallottam, hogy nyílik az ajtó.

-April!-mikor meghallottam őt, elfogott a rettegés és a félelem pedig a hangja gyengéd volt és lágy. Remegtem. Vettem egy mély levegőt, majd megfordultam.

-Mit akarsz?-kérdeztem és csak a mondat végén nyitottam ki szemeim.

-Téged! Beszéljünk!

-Heinrich! Nincs mit megbeszélni.

-Csak öt percet adj!-mondta és kinyitotta a kocsi ajtaját.

Tudtam, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, de mégis beszálltam.

-Hallgatlak.-mondtam higgadtságot színlelve.

-Miért léptél le csak úgy három hete? Még egy üzenetet sem írtál. Se szó se beszéd csak úgy felszívódtál.

-Mondtam már! Elegem van ebből az életből. Végeztem a múltammal és a múltamba te is benne vagy.

-Ezt, hogy értsem?

-Úgy, hogy végre hagyj békén Heinrich!

-Mi történt veled Ap? Bekattantál? Csak úgy a semmiből most közlöd, hogy ennyi volt.

-Én már az előtt mondtam, hogy elegem van ebből az életből mielőtt elhúztunk Berlinbe. Értsd meg nem akarom én ezt.

-Mégis mért nem?

-Heinrich! Egyszerűen már nem bírom. Annyira megváltoztál, egyáltalán nem olyan vagy, mint régen és te is nagyon jól tudod ennek az okát, mégsem változtatsz a dolgokon.

-De én szeretlek!-mondta megalázkodva.

-Valóban? Pár hete mikor nekem jöttél becuccozva nem így éreztem. Heinrich vedd már észre, hogy mi történik veled! Egyre lejjebb csúszol, én csak eddig bírtam ki melletted. Sajnálom. Kértelek már nem egyszer, hogy változz meg, de te leszartad, hogy mit beszéltem neked.

-Mit akarsz mit tegyek?-kérdezte. Láttam rajta, hogy kezd ideges lenni. Remegtek a kezei és egyfolytában a haját igazgatta.

-Már nincs mit tenni.-mondtam és kiszálltam volna az autóból, de Heinrich elkapta a csuklóm és visszarántott.

-Nem mész sehova sem.

-Engedj el!-néztem rá és kitéptem kezem a szorításából.

-Akkor is az enyém leszel!

-Te beteg vagy!-mondtam és rácsaptam az ajtót.

Azonnal felrohantam a lakásomba és magamra zártam az bejáratot. Kifújtam magam, aztán lepakoltam. Levetettem a dzsekimet, lerúgtam magamról a cipőmet majd beballagtam a konyhába. Főztem magamnak egy erős kávét. Közben bekapcsoltam a tévét, hogy ne legyen akkor a csend. Túl hangosak voltak a gondolataim és már kezdtem úgy érezni, hogy megőrülök. A kávém kortyolgatása közben összedobtam egy egyszerű vacsorát magamnak, ami egy mirelit pizzából állt. Nem vagyok valami nagy konyhatündér. Kinyújtózva a tévém előtt elfogyasztottam a vacsorám.

Sokkal később arra riadtam fel, hogy a tévében már vége a műsornak és odakint szép kis vihar kerekedett. A fák ringatóztak, szinte kicsavarodtak a földből. Leojtottam a tévét és felvonultam a hálóba. Előkaptam a hálóingem és egy forró zuhany után birtokba vettem az ágyam és hagytam, hogy ismét elragadjon az álom. El tudtam aludni, mivel rettentő fáradt voltam, de mégsem éreztem azt, hogy nyugodt lehetek. Minden apró kis zörejre felriadtam. Az utóbbi hónapokban már így telik minden egyes éjjelem, szóval már mondhatom azt, hogy hozzászoktam. Fel sem tudom azt fogni, hogy valaki már ennyire hozzá tudjon szokni ahhoz, hogy folyton rettegésben él. Az utóbbi hetek nagyon megviseltek, de valahogy kibírom.

Valamikor késő hajnalban nyomott el újra az álom fél öt körül.

Másnap reggel, vagyis inkább miután két óra alvás után felébredtem a fürdőben kezdtem a napot, mint mindig. Miután befejeztem a reggeli teendőimet gyorsan felöltöztem és menet közben összecsaptam magamnak egy bögre kávét.

Gyors léptekkel indultam a munkahelyem felé, mivel késésben vagyok. A kuncsaftom fél kilencre jön és már háromnegyed is elmúlt. A háromutcányival lejjebb lévő szalonban dolgozom. A tegnap történtek után nem sok kedvem van dolgozni menni és jópofizni mindenkivel.

Amint beléptem az ajtón a kolléganőm, aki egyben a legjobb barátnőm azonnal letámadott.

-Hol a fenébe késtél ennyit Ap??? Már türelmetlenül várnak. Rass leszedi a fejed.-tette hozzá halkabban.

-A lényeg, hogy már itt vagyok és munkára készen állok.- próbáltam vidám hangot megütni.- Alex idehoznád a sablonokat a fiókomban vannak.

-Helló Thomas. Na, felkészültünk a négy órás varrásra?

-Nem éppen.-mondta nevetve ám reszkető hangján.

-Ne aggódj, nem szúrom olyan mélyre. Parancsolj itt vannak a sablonok, amit még a legutolsó találkozásunkkor készítettem. Valami ilyesmire gondoltál?

-Igen pontosan ilyenre. Gyönyörű lett. A színek is pont úgy vannak elrendezve ahogy kértem, nagyszerű.-mosolygott és láttam szemében az izgatottságot.

-Akkor kezdhessük is.-csaptam össze tenyereim.

Pontban fél tíz volt mikor nekikezdtünk. Mindig a kezdő vonalak a leglassabbak, utána csak úgy repül az idő és arra eszmélek fel, hogy elkészült a mesterművem.

Egészen pontosan négy és fél óra után végeztünk. A vendégem és én is elégedettek voltunk a munkával. Sajnos mostanában nem úgy haladnak a dolgok mint ezelőtt. Örülök ha egy héten egy ember jelentkezik, hogy tetoválást szeretne nálam. Az utóbbi hónapokban sok dolog megváltozott, sajnos a rosszabbik irányba.

-Hogy vagy cica?-kérdezte Alex és leült mellém.

-Nem tudom meddig húzzuk még.-mondtam és körbe néztem.

-Ne aggódj, érzem, hogy valami jó fog történni.